A Magány.

Mindig úgy éreztem, hogy egyedül jó. Nem.
Hogy egyedül lenni a legjobb.
Hallgatni a sietős gondolatokat keresztülnyargalni a fejemben, arra figyelni, hogy mi történik bennem - ez a legjobb dolog.
Valahogy mégsem ismertem meg magam, annyi minden van amivel kapcsolatban bizonytalan vagyok.
Annyi minden van amit nem tudok magamról és ez viszont rémisztő.
Mit gondolok erről, mit gondolok arról, mi a véleményem?
Miért érzem úgy, hogy mielőtt kiállnék, megerősítésre, másodvéleményre van szükségem?
Ez valószínű betudható a féktelen önbizalomhiánynak, amit hamis magabiztosság és beképzeltség/önteltség mögé rejtek, ezért akik nem ismernek igazán azt hiszik kúl és erős jellem vagyok.

Nem futok a busz után, mert félek, hogy akik már rajta ülnek lenéznének.

Azért jó egyedül, mert biztonságos. Nincs senki aki lenézne, aki bírálna, aki negatív véleményt mondana. Csak én, magamba fojtva a rosszat, csak én, mindig a pozitívra koncentrálva.

Nem élem meg a kudarcot, nem veszek tudomást a létezéséről. Nincs megbánás.

A barátaim gyönyörűek. Okosak és szépek. Talán tudat alatt választom ki mindig a legszebb lányt társamul, vagy szándékosan? Felsorolhatnám a nevüket, de tudjátok kik vagytok.

A sikert sem ismerem, ha jön örülök, ha nem, nem.

A magány biztonság, a magány meleg és fényes, a magány tökély. Nem foglalkozom senkivel, így velem és a hibáimmal sem foglalkozik senki. Biztonság.

Nem félek semmitől, mert a legrosszabb ami jöhet az a halál. Megnyugtató. A halál mindig ott lebeg mint válasz.

Néha egész nap ágyban maradok, mert fáj kikelni a hidegbe, a valóságba. Jobb egyedül a takaró alatt.

Kettő helyett is elég jó arc vagyok. Magamnak, nem a világnak.

Egyedül, egyedül, egyedül. Egyedül a legjobb, ez zakatol a fejemben naphosszat.