The ice inside your soul.

Nehéz objektívnek lenni. Az ember szubjektív lény és nagyon kevesen tudják mások helyzetébe belelovallni magukat.
Én személyszerint a saját személyes kis tragédiáimat a világ legmegrázóbb történéseiként élem meg, és mindenki más problémája eltörpül az én pillanatnyi szívfájdalmam mellett. Persze emellett kitartok ama meggyőződésem mellett, hogy jó hallgatóság vagyok, figyelek arra amit elpanaszolnak nekem és reagálok is, legjobb tudásom szerint. Persze ilyenkor mindig tökre parázok, hogy amiket mondok, azok bődületes klisék és semmi hasznuk..
Na mindegy a lényeg, hogy vajon az ember ezt is a szüleitől tanulja el? Hogy mennyire érzékeny? ANyukám nagyon mélyérzésű, szenzitív ember, mindent nagyon a szívére vesz, főleg az őt érő sérelmeket, szóval gondolom, hogy tőle örökölhettem én a szuperérzékenységemet. Aztán amikor olyanok történnek, hogy a pénteki buliban összefutok Jamie-vel, akiről szentül hittem, hogy életem szerelme és lelkitársam s aki ennek ellenére szemrebbenés nélkül "nem vett észre", majd elkerült, végül pedig mikor én köszöntem rájuk, akkor teljes mértékben ignorált, akkor - persze egy éjszakányi fuldokló zokogás után- próbálok arra koncentrálni, hogy ez más szemszögéből mekkora hangyafasznyi és jelentéktelen semmiség. Akármilyen hihetetlen, de ez kicsit megnyugtat. Szarok a könnyekre és mindenki kapja be, egy kibaszott rokksztár vagyok..