VOJTEEEK!

Húúha..

Szóval csütörtökön 4-esben tanultunk megint Robiékkal, sokat röhögtünk nagyon. Másnap már megint kosztümben kellett menni.

A suliban Cézár beült mellém, kurvajókat elvihorásztunk. Megmértük egymás pulzusát, nekem 54 lett (60-80nak kéne lennie), haha.Reggel ismétléskor már kezdtem felbaszni magam, eddig most kellett a legkevesebbet tanulni és ehhez képest az emberek akiket Paola felszólított semmit nem tudtak. Botrányos. 3-an elmondják előttük és még akkor sem tudják visszamondani, még nagyjából sem.. Utána megírtuk a vizsgát, elég könnyű volt, szerintem 1-2pontot fogok veszíteni.

Már mindenki totál készen volt, hogy péntek van és mennénk haza.. Paola nem lendített a helyzeten azzol,hogy megnézetett velünk a szülésről egy videot (ebéd előtt...), én kakakészen voltam. Az egy dolog hogy a 20%-át bírtam végignézni, de nem tudtam, hogy sírjak vagy elájuljak. Szerintem kisebb idegösszeomlásom volt, Cézár úgy próbált fellocsolni, de én egésznap be voltam torzulva ezek után. Én soha többet nem szexelek ebben a kurva életben ha ennek ez az eredménye. I mean, persze vágom, hogy kisbaba és imádom Csanit, dehát ezt a poklot én nem csinálom végig..

Suli után néhány gyengébb tanulónak ott kellett maradni, így például Nikinek is, Eni meg meggyőzött, hogy várjak vele (mert ők együtt mennek haza Győrbe autóval), a szobatársaim meg jól elhúztak Magyarországra. Szerencsére így élvezhetem a csöndet a hétvégén, ha értitek mire célzok. Enivel sokat dumáltunk meg röhögtünk. Én Lenkával meg Kamillával mentem haza busszal, hullakészen voltunk. Én lezuhanyoztam , hajatmostam, mikor beállított Cézár, hogy indulás van a borozóba ami ittvan a szomszédba. Így is történt én hajatszárítottam, majd csatlakoztam a többiekhez (Lenka, Kamilla, Maria, Cézár).

Szóval mienkutána meg voltam róla győződve, hogy Cézár totál rám van állva, készítettem egy kis beszédet a fejemben, hogy miért is nem kéne nekünk semmit kezdeni a másikkal. Szóval kicsit váratlanul ért, amikor bejelentette, hogy randija van Evával, akibe totál belezúgott. Hmm. (Note to self: ne legyél már ennyire beképzelt, hogy asziszed, hogy mindenki beléd van esve, mert nemigaz, ronda vagy és dagadt!) Persze ezekután Cézár 100%-kal szebbnek, okosabbnak és vonzóbbnak tűnt, ahogy az lenni szokott, hiúság asszony a neved, de azért sikerült egyben tartani a vonásaimat, majd negyed órával később magamhoz is tértem, odabent is, a fejemben és bedobtam a szokásos SzabóOrsolya figurát -> akkor mostantól kezdve legjobb spanok vagyunk, haver! Bejött. Most tényleg legjobb spanok vagyunk, éljen. Tényleg örülök neki, mert kezdettől bírtam a tagot.

A rámszakadt szabadidő furcsa dolgokat művel a fejemmel. Például most nem tudom elkerülni, hogy gondolkodjam dolgokról. Például, ami hétközben nem foglalkoztat, mert nincs időm rá, az hogy mennyire hiányzik Csani. Meg persze mindenki, de mondjuk a tesómmal tudok dumálni meg írogatni meg faszom, de Csanival akkor tudok komunikálni, ha egy légtérben tartózkodunk, mivel még nem tud se írni se beszélni. Plusz a maximum verbális kommunikáció az: "RAAAAWWWRRRRR". Azonkívül gondolkodni, hogy a titokzatos álombéli lovag akire mindig vártam, de nem jelent meg, mennyire nem érdekel már. Unalomból rákattantam. Bazmeg hihetetlen mennyire jelentéktelen életet éltem. Nem mintha most AIDS-es gyerekeket gyógyítanék, de legalább csinálok valami, van napirendem, sokat tanulok, isteni emberekkel ismerkedem meg. Valahogy szokatlan és félelemetes érzés, hogy mennyire jól érzem magam a bőrőmben. Hogy ilyen amikor kiegyensúlyozott vagyok és boldog. Hogy a boldogság nem feltétlenül abból áll, hogy az ember felalá pattog, hanem az amikor nyugodt vagyok és teljes napokig nem érzem magam szarul semmi miatt, hanem konstans szinten mosolygok belül, mert jól érzem magam.

Az egyetlen ami miatt nem érzem jól magam az Csabi. Ne értéstek félre, nem drámaian akarom itt mindenki előtt kitárgyalni a Csabival kapcsolatos érzéseimet, hogy majd aztán hátha észre tér. Erre már nem is számítok. De ha már őszinte akarok maradni és nem egy szar álblogot nyomni, akkor leírom. Csak egyszerűen.. nem is tudom, hogy egyáltalán fáj-e még, mert már belefáradtam, belefáradtam ebbe a szarakodásba. Nemhogy legjobb barátok nem vagyunk, azt hiszem, már barátok sem nagyon. Régen nem telt el két nap hogy ne beszéltünk volna. Most fel sem veszi a telefont, ha hívom. Ő persze magától nem hív. Amikor idejöttem megmondtam neki, hogy én nem akaorm keresni, mert már elegem van abból, hogy folyton hülyének érezzem magam, amiért rá akarok akaszkodni. Amikor azon a szombaton lelépett, holott megígérte, hogy végig velünk marad, akkor esett le. Hogy mi nem vagyunk barátok többé. Engem nem érdekel se Móni, se az egyetem, leszarom. Nem ezeknek kell tekintettel lenni rám. Hanem Kőrösi Csabának. Én a legszarabb korszakomban is számítottam rá és ott is voltam mellette. Amikor kibaszták, akkor ottvoltam, amikor állást keresett, segíteni akartam. Egyszerűen nem értem, hogy azután, amiken keresztül mentünk (nem csak a járásra gondolok, hanem mindenre ami 1999 óta történt velünk), hogy lehet, hogy ennyit jelentett neki az egész. Most már asszem túlléptem, de néha amikor eszembe jut, úgy érzem megszakad a szívem.

Természetesen amióta megmondtam, hogy én többet nem keresem és nagyon nagyon nehezen sikerült is betartani, azóta egy szót sem beszéltünk. Nem tudok róla semmit és ő sem rólam, hacsak néha nem olvassa ezt a szart. Két hét a Csabi-Orsi-, Dzsós-Seron-, Nyúli-dimenzióban éveknek tűnik.

És a legrosszabb az, hogy ő nem tudja, nem érzi. Hogy az ő szíve nem sajnálja, nem szakad bele. Igen azt hiszem ez az ami a leginkább fáj.