Jól teltek a napjaim amita visszajöttem, ottvolt Mafalda szülinapja, ahol ugyan mindössze fél órát tartózkodtam, aztán megtapasztaltam milyen egy óra alvás után 11 órát lehúzni, a döntőt átaludtam ennek köszönhetően, voltam sushizni Natashánál, kisírtam a szemem egy filmen.
Tegnap este Natasha isteni sushit csinált, jól belaktunk vele, bár nekem ez csak a 2. alkalom volt, hogy sushit ettem. Az első alkalom Dániában történt, a két japán barátnőm Miho és Midori csináltak sushit egyik este, mi meg a Gáborral gondoltuk mit nekünk egy kis wasabi, mikor mi anyatej helyett is tormát szopattunk magunkba. Így bedagadt torokkal, zokogás közben, lila fejjel nehéz volt a sushira koncentrálni, aminek az ízér egyébként is elnyomta a töménytelen sushi mennyiség amit rápakoltunk..
És ha már a kajálásnál tartunk. A napokban gondkolkodtam rajta, hogy az én kapcsolatom az evéssel miért ilyen elbaszott. Nem is csak az étellel, hanem úgy általában az evéssel. Anyukám mindig meséli, hogy babakoromban mennyire imádtam enni, úgyhogy szeretem őt hibáztatni ezért, de szerintem nagy átlagban minden baba szeret enni. Na a lényeg ami a lényeg, hogy az alaphelyzet nálam, az, hogy az "étkezés" az a napom egyik fénypontja. Ha nem történik semmi említésreméltó, akkor konkrétan az ebéd a csúcs. Amíg még otthon laktam és egyetemista életvitelt folytattam, képes voltam egy komplett programot csinálni ebből. Elmentem a Búúrger Kingbe, bevásároltam, leültem filmet nézni és közben fogyasztottam. Csodálatos érzés volt. Az evés maga. Egész nap nem tudtam másra gondolni (bizonyos napokon még most is) csak a következő fogásra. Ha stresszeltem, akkor főleg. Az evés megnyugtat, biztonságot ad, jó érzés. Imádok enni. Alapvetően nem is ezzel van a probléma, de ugye tudjuk mi lett a vége. Azzal kezdődött, hogy kimentem Dániába. Ott teljesen elvesztettem a kontrolt midnen felett (többek között sörfogyasztás, ami szintén nem diétás tápanyag) kb 6-7 kg plusszal jöttem haza. Aztán dolgoztam 3 hónapot, akkor a kaja teljesen kimaradt, nem érdekelt, nem is volt rá nagyon időm, nem gondoltam rá, visszafogytam. De mivel ételmegvonással sikerült mindezt elérni természetesen amint abbahagytam a munkát, a kétszrese jött vissza. Teltek a hónapok évek és sehogy sem akaródzott nekikezdenem egy normális, tartós fogyókúrának. Mert kajálni kényelmesebb. És olyan jó érzés! Közben persze frusztrált, hogy hogy nézek ki. Dagadt disznónak éreztem magam és az is voltam, majd elérkezett a tetőpont, tavaly ősszel/télen már annyira magas volt a testsúlyom, hogy legszívesebben kivetettem volna magam az ablakon amikor megláttam a mérlegmutatót majdhogynem, nem viccelek 100 felé közelíteni. Teljes összeomlás, 5 évvel az érettégi után 25 kg többlet van rajtam.. Az osztálytalálkozón bizonyára meg fogják kérdezni, hogy ki vagyok és miért fogyasztottam el Orsit.
Február végén elkezdtem lúgosítani, Zsófival újra elementünk a Curvesbe, elindultam a jó úton. Aztán jött a Ryanair, a tanfolyam és újra eljött az a periódus, hogy új szitu, új emberek, nem érdekel az evés, időm se nagyon van rá. Nem tudom mennyi, de egészen sok lement. Örültem és ha végre ráveszem magam és elkezdek mozogni is akkor végre úja bícsbadim lehet, ami annyira hiányzik, ami után oly nagyon áhítozom. Viszont a mőlthéten megrémültem. Újra éreztem azt a szörnyű, kínosan édes érzést. Éhes voltam. Egyfolytában. És amikor nem voltam éhes, akkor is kívántam. Tökmindegy volt, hogy mit (jó, nyílván nem káposztasalátát), csak enni akartam. Félek, hogy visszajön a régi énem, próblok küzdeni ellene. Telepakoltam a hűtőt uborkával meg salátával, meg hallal. Semmi nasi. El fogok menni futni. Sikerülni fog. Beach Body-ra fel!
PS: Mojzi, te biztosan tudod miért van ez, oszd már meg velem is! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése