Áj láv Őszintebeszéd.

A hétvégén két felettébb szokatlan esemény is történt. Kronológiai sorrendben:
1. Kipróbáltam az őszintebeszédet.
2. Beteg voltam.

Kezdjük a kettes ponttal mert az kevésbé érdekfeszítő. Vasárnap reggel elég rossz állapotban keltem kialvatlanul, hasfájással. Dublin-Valencia volt aznap terítéken, no4 voltam Claire-rel. Dublin felé nagyon elkezdett fájni a hasam. Felül középen a gyomorszájam tájékán éles fájdalom hasogatott, elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet, nem ettem semmi dodzsit, közelében sem vagyok a menstruációmnak, gyomron meg csak nem szúrtam magam. Akármit csináltam, csak egyre rosszabb lett, míg végül hazafelé úton Claire úgy döntött, hogy offloadol, felhívják a stand-by-on lévő embert én pedig menjek haza. Claire nagyon jó fej volt, ráadásul azt mondta, hogy pár napja neki is valami hasonló baja volt, csak ő ráadásul ki is vágta a rókabőrt. Én tök hülyén éreztem magam, SOHA nem szoktam beteg lenni, főleg nem szeretem ennyire átadni magam a fájdalomnak, lelkiismeretfurdalásom volt a standby-os miatt is.. NA végül leszálltam Valencia előtt, felhívtam a crew controlt, aztán megkértem Patricket vigyen haza. Bevettem egy fájdalom csillapítót, aludtam egy keveset, utána jobban lettem, de kicsit fura érzés volt egész nap. Patrick szerint meghúztam egy izmot. Nem tudom, hogy ilyen van-e, de midnegy is, a lényeg, hogy elmúlt.. Állati szar volt, nagyon fájdalmas volt :S

Kettes pont: ehhez el kell mesélnem az "őszinte beszéd" misztériumát. A kifejezés nővéremtől ered, aki imádja az őszinte beszédet, sajnos kicsit túlságosan is, míg mi Apával nem vagyunk annyira nyílegyenesek és őszinték, kicsit ködösítünk, vetítünk, sunyulunk, homályosítunk, utalgatunk, satöbbi és ez Zsófit mérhetetlen felkúrálja, mert ő csak úgy tud élni, ha az őszintebeszéd övezi a midnennapjait (beleértve a: ejha, de megnőtt a kuffer Orsikám és hasonló kifejezéseke, amikor pedig könnyek közt kérdőre vonom, akkor a válasz "én csak szeretem az őszinte beszédet" -kösz.)

Zsófi már évek óta próbál rávenni, hogy próbáljam ki az őszinte beszédet és egy sorsfordító kérdés esetében rá is vettem magam.
Pénteken Jamie smst írt, hogy tudunk-e találkozni másnap, mert látni szeretne. Én persze hideg jégkirálynő módjára kegyeskedtem válaszolgatni, végül is megegyeztünk a szombat délutánban. Át is jött busszal. A délutánt a kertben töltöttük, mesélt a nyaralásról, én is beszémoltam érdekes hétköznapjaimról (mintegy 45 másodpercben). Azt állította nem csajozott és hogy a barnítókrémbe csavart kurvoázi az ágyában félreértés, én meg elhittem, végül előálltam a farbával.
Őszintén elmondtam neki, amit gondolok, (1) hogy ha így akar továbbra is akkor én azt nem vállalom, mert nem bírom tovább csinálni, (2) hogy fél éve tart már ez a dolog, ez kicsit túl hosszú idő ahhoz amit most művelünk, (3) hogy szerintem tök jók lennénk együtt, (4) hogy nekem már többet jelent annál, hogy ezt kibírjam, inkább elveszítem, mintsemhogy tovább kínozzam magam és ha el kell búcsúznunk, akkor szomorú leszek, de ezt így tovább nem csinálom.

Ő azonnal befeszült, láttam rajta, hogy nagyon kényelmetlenül érzi magát. Szerintem egyáltalán nincs hozzászokva, hogy az érzéseiről (ne adj isten azoknak a hiányáról) beszéljen. Főleg azt hajtogatja, hogy ő nem tudja és nem gondolkozott rajta, idő kell neki, hogy végiggondolja, satöbbi. A sok nemtudomozásból annyit sikerült kihámoznom, hogy az elején úgy volt vele, hogy majd menet közben eldönti, hogy mi legyen, akarja-e komolyabban, vagy sem, de idáig még mindig nem gondolkodott el rajta komolyabban és hogy a fél év alatt minden olyan könnyű volt és jó és ez főleg nekem köszönhető és én semmit sem csinálhattam volna jobban, mint ahogy csináltam. Én nem vagyok egy hisztérika, sem kontrolfrík, úgyhogy megmondtam neki, hogy én nem kérem, hogy most rögtön mondjon valamit, annyit gondolkodik amennyit akar, de nekem ezt muszáj volt elmondanom, mert eddig az ő szabályai szerint játszottunk, most pedig végre őszintén elmondtam, hogy én mit akarok.
Én az ágyon hasaltam, ő meg hanyatt feküdt és ahogy befejeztem a mondandóm, becsuktam a szemem és éreztem, hogy az igazság tényleg felszabadít, az őszintebeszéd mintha tonnányi súlyokat emelt le a vállamról, szinte kacagni lett volna kedvem, még akkor is, ha a beszélgetés iránya és eredménye nem kifejezetten nem nekem kedveztek. Megmagyarázhatatlan jókedv lett úrrá rajtam és úgy éreztem, hogy végre megmutattam, hogy ki vagyok, végre nem kell megjátszanom magam, végre elmondtam valakinek, hogy mit akarok.. Nem vagyok benne biztos, hogy mindeközben mosolygtam-e vagy sem. Jamie felémfordult, átkarolt és megcsókolt.
Nem tudom, hogy mi lesz velünk ezek után, de az őszintebeszéd jótékony hatásaira mindenkinek szüksége lenne a világon. Ha mindenki megmondaná a másiknak, hogy mit akar, sokkal több elégedett és boldog mosolyt látnék az utcán az biztos.