Cannot contain myself.

A mai napom annyira rapszódikusan random és elcseszett volt, hogy muszáj értekeznem róla.
Eleve az 5. napom zsínórban, mint a kitaposott fekália úgy éreztem magam egész nap, jól el is közösültem az időt mindennel. 3-kor indultam a buszmegállóba, hogy odaérjek fél5-ös reportomra. Az Emma nevű újonccal kávézgattunk a terminál előtt. Na ez volt az első hiba. Aztán stíröltem az "arrivals"-t, felálltam elindultam, mondtam Emmának, hogy majd jövök, mentem, mentem, majd hirtelen meggondoltam magam és a másik bejáraton mentem be.
Ő meg szembejött.

Intermezzo: hirtelen nem is tudom, hogy Jamie-vel kapcsolatban hol maradtunk le, de a lényeg a lényeg, hogy múlt hét szerdán elutazott az éves ibizai nyaralására a haverjaival, előtte 3 hétig nem láttam, 2 hétig életjelet sem adott, aztán egy félig viharos-cinikus sms-zés keretében "váltunk el". Hála a jó égnek, hogy 5 napot dolgoztam a héten, világbajnok voltam a "nem gondolok rá" c. versenyszámban és annyira jól ment, hogy már magam is elhittem, hogy elfelejtettem. Intermezzo vége.

Erre ott jön szembe, majdnem elsétál mellettem észrevesz, meglepetés és - asszem mondhatom, hogy - boldog mosoly az arcán, megragadja a kezemet és vígan köszöngetünk, hello, hello, háj. Én a súlyt az egyik lábamról a másikra helyezem, érzem, hogy a térdem annyira remeg, hogy alig bírok ránehezedni. Ezt képtelenség nem észrevenni, fut át mogyorónyi agyamon, úgyhogy jobb híján kifeszítem mindkét lábam cövekmódjára és úgy állok ott mint egy hivatásos balfasz. Biztos, hogy ki sem húztam magam és tudom, hogy idegesen vihogtam.
Én: "You got back!" - asszem sikerül atomjól megjátszani a meglepetést, mintha nem tudnám kurvára jól, hogy ma érkezik vissza.
ő: "Yeah, just now..."
Én: "So where is the tan?" - hahaha touché, ez direkt volt, tudom, hogy imádná, ha le lenne barnulva, úgyhogy ezzel most bevittem a jobbhorgot. Közben végignézek rajta és sajnálattal konstatálom, hogy úgy néz ki mint a kibaszott Adonisz, csak jobban, én meg kibaszott hupikék egyenruhában állok ott még mindig a beszart pózban.

ő: "Oh, actually i thought I was quite brown" - mondja, látom, hogy elértem a hatást, kicsit meghökkent színlelt magabisztos cinizmusomon és kicsit csalódott is, mert elhiszi a hazugságot.
Én "I'm only joking you are brown (ideges vihogás). So how was it, was it amazing?" úgy érzem, hogyha beszélek, akkor elterelem a figyelmet nevetségesen reszkető végtagjaimról.
ő "It was fuckin awesome" - mondja, oldalra néz, aztán rám - "what you doin here? Where you off to?"
én: "poland"
ő "Where?"
én "Poland."
ő "Poland?"
én "YEah" közben az agyamban - kibaszott jó hogy egy éve élek itt és annyit nem ért meg tőlem egy natív, hógy PÓLEND..
"What time?"
én "ummm" felemelem a kezem, ránézek az órámra, a csuklom amplitúdója a nevetséges maximumot súrolja, lecsapom a kezem a csípőmre és a teljesen légből kapott "About an hour" kifejezést böfögöm ki.
ő "So what are you doing in here?" - áh szóval azt kérdezi, hogy mit keresek az "arrivals"-ban.
én "just came to get some stuff" hülyén a Spar felé bökök
ő "Stuff?"
én "Yeah"
ő "You came to look for me. Hahaha, only joking" megérinti a kezem ahogy nevet "I'm just gonna get some food" - mondja és a pékség felé bök, elindul. Én totál nyomorékan állok a totál retardált törpikék egyenruhámban és elindulok az ellenkező irányba a Sparba, "oké", mondom, menet közben visszenézek, ő nem néz hátra, nyilvánvalóan azt hiszi, hogy mögötte vagyok. Berontok a Sparba és felkapom a polcról az első dolgot ami a kezem ügyébe kerül, történetesen egy red bullt, szerintem 3 másodperc alatt habosra ráztam fel remegő kezeimmel, fogalmam sincs, hogy mit csinálok, mért a Sparban állok két 91 éves bácsi mögött egy robbanáshatáron lévő Red Bullal, ahelyett hogy a pékségnél jófejkednék és flörtizálnék. Kémlelek a hátam mögé, látom ahogy Jamie elindul kifelé, közben engem keres a tekintetével, de a félhülye integetésemet nem veszi észre. A szaros Red Bull 1.45, csak tizesem van, majdnem ráordítok a nőre hisztérikusan, hogy tartsa meg a visszajárót, de aztán jobb eszemhez térek, udvariasan megvárom amig kipötyögi. Kibotorkálok a kijáraton a szabad levegőre, de Jamie-t elnyelte a föld a haverjaival együtt.
Idegrohamban visszatrappolok a "departures"-höz, közben két kortyban lehúzom a REd Bullt -második hiba. Irány be a crew roomba, alig bírok menni, a kávé+RB kombó a hét legszarabb ötlete volt, úgy érzem, hogy minden sejt le akar pattogni a testemről és hogy egyszerre vagyok jelen a helység minden pontján, ugyanabban az időpillanatban, Aimeenek smsezek, próbálom újraélni az eseményeket és elképzelek egy varázslatos dimenziót ahol, ez az egész szitu nem úgy jön le, hogy a párbeszéd közepén szó nélkül otthagytam a csába.. Végül neki magának is írok egy üzenetet, hogy hihi-haha, upsz, bocsika, estébé.
Briefing után irány a repcsi, várjuk az utasokat, Emily megjegyzi, hogy milyen csöndes vagyok. Én szabályosan úgy érzem magam, hogy nem tudom a húst a csontjaimon tartani és az egyetlen módja annak, hogy ne mozduljak szét négy dimenzióba, az az, hogy egy kiválasztott pontra bámulok és halottnak tetem magam, miközben az agyam és a szívem úgy dübörög mint egy rohadt dobszóló.
Nagy nehezen felpakoljuk a köcsögöket, fel is szállunk, minden halad ahogy kell, leszámítva, hogy nem tudok semmire odafigyelni, elejtek mindent, a sudokut azt nagyjából 27 másodperc alatt töltöttem ki, annyira pörgött az agyam, de munka-wise, mint egy agyhalott karalábé úgy teljesítettem. Kísértetiesen ismerős ez az érzés, Firenze óta (7 éve!!) nem éreztem így. A "bárcsak vissza tekerhetném az időt" kétségbeesése és tehetetlensége az ami futkos a gerincvelőmön, ami előttem majdnem ismeretlen érzés, mert nem hiszek se a megbánásban, se a hasonló faszságokban, mert szerintem minden halad a maga útján, nekünk pedig legjobb képességünkhöz mérten alkalmazkodni kell a körülményekhez és a legjobbat kihozni amiből csak lehet.. De ez egy másik bejegyzés témája.
Landoláskor leültünk a helyünkre, villany lekapcs (ez "normal procedure for flying in the hours of darkness"), túl későn realizálom, hogy a bojlert nem kapcsoltam le (3.hiba), aztán átvillan az agyamon, hogy a trolit vajon rendesen befékeztem-e (4. hiba), a biztonság kedvéért elhúzom előle a lábamat, mindezt a másodperc törtrésze alatt, abban a pillanatban DÁJNG a troli kicsapodik, neki a jumpseatnek, az újságok meg borulnak a fejemre. Ha nem volnék hanyag és megbízhatatlan munkaerő és a kijelölt helyemre ülök le, a kényelmes lábtartós ülés helyett akkor mind a két lábam eltörik és most valószínűleg egy kelet-lengyelországi szocreál kórházban várnék a térdműtétre, úgyanis a troli pont oda csapódott, ahol ülnöm kellett volna.. Kicsit besokkol ez a gondolat, Emily hangot is ad neki, hogy még jó, hogy eggyel arrébb ültem..
A hazafelé út hasonlóan kaotikus, a lányok nevetgélnek, az első tiszttel flörtölgetnek, én nem bírom mások jelenlétét állni és hátra megyek sudokuzni estébé.
Leszállunk, telefon bekapcs, gyorsan írtam Patricknek, hogy haza tud-e vinni, hazatud, mondja én boldog vagyok, s lám. Sms Jamie-től: "So do you wanna meet up soon :) x" a befejező rész és én újfent majdnem a plafonon vagyok az adrenalintól.
A napvégi szokásos cigi után Patrick hazaliftez, én be a mackóba és irány futni, mert úgy érzem, hogy a szoba nem bírja megtartani azt ahogyan most érzem magam és a négy fal csak kidőlne a hatalmas szívemtől.