Tata

Szombaton 4 órácska alvás után hullafáradtan vágtam neki a hazaútnak. Sum és Patrick elvittek Lutonba, amiért nem lehetek elég hálás. Egész úton egy szót sem szóltunk, de a jelenlétünk több erőt adott bármely szónál. Nyugtalan félálomban töltöttem a repülőutat, majd apukám eljött értem a repülőtérre és egyenesen Szegedre mentünk. Gyermekkorom nosztalgiaéttermében, a Favillában ebédeltünk, a testemnek-lelkemnek jól esett a jó halpaprikás meg a zöldborsóleves. Apukám azt mondta, amit előzőleg Zsófi is kért: készüljek fel lelkileg, hogy a mindig vidám, erős, 135 kilós nagyapám helyén egy csontosra aszott, haldokló öregembert fogok találni. Ahogy sejtettem: erre nem lehet felkészülni. Ahogy beléptünk a szobába, az ottfekvő gyenge Tata látványa összeszorította a gyomrom, a torkom, az izmaim. Az ott töltött órácska alatt végig mosolyogtam rá, de úgy tűnt, őt nem érdeklem, talán meg sem ismer. Fogtam a még midnig hatalmas kezét, de úgy éreztem nem bírok ránézni. Keserűen, vígastalhatatlanul jöttünk el, majd vacsora után ahogy lehetett, önző módon elrohantam, hogy a barátokkal legyek. Nagyon jó estét töltöttünk együtt és bár kimerült és szomorú voltam, a fiúk mosolyt csaltak az arcomra és öszintén jól éreztem magam. Másnap reggeli után apukámmal azonnal átmentünk a nagyszülőkhoz. Tata ha lehet még gyengébbnek, még betegebbnek tűnt és összefüggéstelenül beszélt mindenféléről, amiről legtöbbször nem értettük mit mond. Mikor már az induláshoz készülődtünk az utolsó 10 percben azonban, mintha varázsütésre magához tért volna. A kezét fogtam, az arcom az arcához szorítottam, majd azt mondta: "drága csillagom, egyem meg a szíved". A könnyek feltartóztathatatlanül törtek fel belőlem, de a mosolyt továbbra is magamra erőltettem. A végső búcsúzkodásnál pedig azt mondta "nagyon szeretlek benneteket". "Mi is nagyon szeretünk - mondtam, - jövök megint nem sokára". "Nagyon várlak"- felelte. "mindig annyira várlak". "Mindig mikor megyek az utcán, csak rád gondolok". Ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Sokat sírtam és bár csodálatos volt látni a testvéremet és az unokaöcséimet, vígasztalhahtatlan voltam. Ma délután abban a pillanatban ahogy hazaértem apukám hívott. Bekövetkezett, amire már számítottunk, mégis mindannyiunkat megrendített, elment a nagypapám, elaludt örökre. A gyógyíthatatlan szomorúságban csak egy kis gyógyírt találok: még láthattam őt utoljára, beszélhettem vele, örömet szerezhettem neki a kínban. Mintha még csak rám várt volna, mintha anélkül nem akart volna elmenni, hogy elmondja "nagyon várlak, mindig annyira várlak".