Beteg vagyok.

Tegnap reggel az Amber Roomsban együtt reggeliztünk páran, mert Estefania itt volt Bristolból. Sajnos Cézárral már szakítottak, de örültem, hogy mi megtartottuk a barátságos viszonyt. Ott volt Matias, Israel, Patri, meg még mások is. Később Ákos is befutott. Visszafogodtan kommunikáltam vele, inkább Steffel voltam elfoglalva, meg Israellel beszélgettünk, hogy mikor menjek vele Malagába. Nagyon fincsit reggeliztünk, igazi angol reggelit, állati jó volt és viszonylag olcsó (ide majd Timit is elviszem). Ákos megdícsérte a sálamat, megígértette velem, hogy legközelebb együtt menjünk Bristolba, meg hülyeségeket kérdezgetett. Nem tom hova tenni a faszit. Legjobb is lesz így kezelni, hogy ott lebeg valahol a normális és kiszámíthatatlan között.
A nap további részében szexisre rekedtem, kifújtam 30 liter taknyot és legurítottam másfél liter teát, de még mindig beteg vagyok. Megnéztem pár filmet, irkáltam egy keveset, a depresszióról olvastam tanulmányokat és cikkeket. A depresszió nagyon veszélyes dolog. Betegség. Sajnos a családomban örökletes (ez nem hülyeség, a depresszióra való hajlam a génekben van) a női ágon (egyébként 4x annyi nő szenved depressziótól mint férfi, rohadjatok meg.. se mestruáció, se gyerekszülés, se katonaság.. túl könnyű az életetek). Anyukám édesanyjának 9 testvére volt, ebből hárman voltak lányok. A legidősebb, Bözsi kereszt (mindenkinek ő volt a kereszt anyja, azért "kereszt") kútba ugrott, nagymamám húga, Nusi (Bence nagymamája) 1996-ban halt meg, ő még egy diabétesszel is meg volt spékelve. Nagymamám még él (hála a jó Istenkének), de egyértelműen láthatóak rajta a tűnetek. Nem eszik, folyton csak károg, semmi nem jó. Mindenki hülye, senki nem tud semmit rendesen csinálni. Nem tud örülni semminek..
Édesanyám egyik unokatestvére ha jól emlékszem 2003-ban egyik hajnalban felöltözött, levelet hagyott és leugrott a veszprémi viaduktról, maga után hagyva férjét és 6-7 éves kisfiát, a másik unokatestvére úgy-ahogy ki tudott lábalni, ki tudja mennyi időre. Anyukám másfél éve szenvedett tőle, fél éven át, képtelen volt bármit is csinálni. Az ágyban feküdt egész nap. Nem evett, nem aludt, nem beszélt. Szerencsére jött Pisti, aki azóta már a férje (hihihi). A lényeg, hogy biztos vagyok benne, hogy Anyukám végleg meggyógyult, újra van motiváció, újra a kezébe vette a dolokat. A legbántóbb az volt a betegségében, hogy pont ő, aki olyan határozott, erős, akaratos, mindenre képes, aki mindig uralja a helyzetet, saját bevallása szerint "összecsaptak felette a hullámok", és ennyivel el is intézte a dolgot, nem akart orvoshoz menni, nem akart beszélni. Szerencsére ezen már túl vagyunk.
Viszont nagyon félek attól, hogy mi lesz velünk. Na jó nem félek, nem gondolkozom ezen naphosszat, de azért szoktam rá gondolni. Azt hiszem teljes biztonsággal mondhatom, hogy Zsófit sosem fogja utolérni (nem akarom kihívni a sorsot vagy ilyesmi), a tesóm túlságosan kiegyensúlyozott, túlságosan boldog, céltudatos, mindig megkapja amit akar, már révbe ért, megtalálta az ún. igazit (mpfuájjj :D) és van egy kisfia aki a legkúlabb arc a világon. Zsófi túl boldog. Magamon érzem a hajlamot. Már 14 éves koromtól éreztem. Néha pörgök 100%-on, semmi nem számít, őrjöngjünk. Néha napokig, hetekig semmi. Otthon, elredőnyözött szobában, filmnézés, ágyban evés. Semmi iskola,semmi motiváció.
Most jól érzem magam, kiegyensúlyozottnak. De néha elfog újra az a régi érzés. Bezárni a szobaajtót és egész nap csak egyedül, filmeket nézni, vagy olvasni, szarni bele! Mi lesz ha elmúlik az újdonság ereje, az új hely, új emberek? Mi lesz ha nem tudom majd leküzdeni? Mi lesz ha nem leszek olyan erős mint Anya?
Megértem ezt a betegséget, amikor a mélyén vagy, nem számít hányan és mennyire szeretnek, nem számít, hogy lehetne változtatni, nem számít, hogy az életben annyi kaland vár még, annyi mindent amit meg kell tenni. Mindez eltörpül amellett, hogy az élet sivár, és végül is a nap végén nincs melletted senki, hanem tök egyedül ülsz a sötét verem mélyén és azon gondolkodsz, mit rontottál el. Tegnapelőtt egy Knock nevű helyre repültem Írországba. Vastag örvénylő felhőtakaró gomolygott a fejünk felett, szitált az eső, ködös volt minden. Annyira szomorú volt és csodálatosan szép, hogy nem bírtam levenni a szemem a tájról. Nem bírtam egésznap szabadulni a gondolattól, hogy egy ilyen hely lenne való nekem. Teljesen egyedül, séta az esőben, szürkeség, egy új én, ahol az lehetnék aki csak lenni akarok..