Turbulencia.

Nem tudom, hogy emlékeztek-e még, de volt időszak az életemben, amikor nagyon is fostam a repüléstől.
Ez akkoriban volt, amikor még a Tétényi úton laktunk Zsófiékkal és tesómmal folyton a Légikatasztrfókákat néztük a National Geographicon, ahol mindenféle szörnyűségeket mutattak, ahogy egy miliméteres alkatrész hiánya miatt 200-an darálódtak le zsebkendőnyi cafatokra, meg ilyenek. Szegény Gyuszi még biztos emlékszik, amikor Lisszabonba menet pozdorjává nyomorgattam a kezét a repülőn minden egyes rezdülésre a Skyeurope akkor még létező egyik járatán. Aztán valami megváltozott, többé már nem féltem (erre csak akkor derült fény, amikor egyedül utaztam, szóval ez biztosan csak valami bemagyarázott félelem, vagy sztárallűr volt a részemről..) Kérdezik mindig, hogy "és soha nem félsz?". Egy évig bizton rávágtam, hogy, á nem, de pár hete észrevettem, hogy néha összerezzenek, vagy rémülten kapaszkodok felszálláskor és nem tudom, hogy ez mitől van. Máskor pókerarccal töltöm a forró vizet a legnagyobb turbulencia közepén, úgyhogy viszonylag random a félelmem. A minap beültem a pilótafülkébe és ott elfogott valami mély pánik, ahogy néztem ki a 180 fokos panoráma ablakon és tényleg csak azt láttam, hogy megyünk a semmibe előre, alattad a semmi, körülötted a semmi és nincs másfelé csak egyenesen a semmibe.