Fiúk az életemből VII.

András.
Tesóm nagy szerelemben és jegyességben élt éppen amikor András a képbe került. Mármint már a képben volt évek óta, a Közgázról jó barátok voltak, de akkor egyszercsak hirtelen egymásbaszerettek, eljegyzés felbontva, András az első randin térdreborulva megkérte Zsófi kezét a körúton, az időpont maradt csak a vőlegény személye változott. Andrásról az első benyomásom az volt (akkor tizenkevés évesen amikor még csak spanok voltak), hogy elég intreszting figura, flegma és nemtörődöm, a stílusa pedig hagy némi kívánnivalót maga után. Aztán amikor elkezdtünk több időt együtt tölteni (bontakozó szerelmük hajnalán), akkor megkedveltem. Nem tudom, csak azért, mert tényleg kedveltem, vagy csak Zsófi miatt, de talán ez nem is lényeges már.
András szökdécselve megy le a lépcsőn, hogy az ember minden pillanatban attól retteg, hogy a következő fokon megcsúszik és nyakát szegi. Számára a gyalogos átkelőhely léte és használata ismeretlen fogalom, ha jön autó, megáll, ha nem jön, átmegy. Az ujjaival imád dobhártyszaggatóan dobolni, ordítva böfögni, a lehető legalkalmatlanabb pillanatban gitározni/zongorázni és bútorokat pozdorjává püfölni ha a Barca játszik.
Ezenkívül András istenien főz (ISTENIEN), nagyon intelligens és a látszat ellenére nagyon mélyérzésű. Évekig éltünk egy háztartásban, amiről egyébként az a véleményem, hogy egy hálátlan kis dög vagyok, mert talán még most sem fogtam fel, hogy ez mit jelent, mennyi áldozatot és kompromisszumot követel valaki(k) részéről, hogy befogadjanak valakit, családi kötelék ide-oda. 2006 augusztus 5-én került sor a világ legjobb lagzijára, ahol füstölt talpunk alatt a padló.
Tudom, hogy András nem egyszerű. Bonyolult lélek és nagyon erős személyiség, de szerencsére ezzel együtt jár, hogy nagyon erős jellem is. A 27. szülinapi buliján mindannyiunknak elő kellett adni kedvenc sztorinkat Andrással kapcsolatban, csak úgy repkedtek a viccesebbnél viccesebb történetek én meg jól beégettem magam egy érzelmessel (awkward silence), de nem számít, mert akkor is az a kedvenc emlékem róla, úgyhogy hadd állítsak itt is emléket neki:
Nem tudom már, hogy melyik évben és pontosan merre tartottunk nagyságos Budapesten, de valahova nagyon mentünk, villamossal. Felszálltunk és a villamos folyosójának közepén egy nagy szatyor-táska hevert, ami egy csöves bácsihoz tartozott, aki gondterhelten aludt a széken. A táska nyílván kiesett a kezéből észrevétlen, de minden utas átlépte, vagy undorral bökdöste arrább a cipője orrával. ANdrás szemrebbenés nélkül felemelte a szatyrot és a csövesbácsi egyik karja alá helyezte olyan finoman, hogy az fel sem ébredt. András nem vágyott dícséretre, valószínűleg fel sem fogta, hogy ez a tett mennyi emberségre vall, de én akkor, bármit is hittem, vagy gondoltam addig róla, tudtam, hogy ez az emberség az amiért szeretem és örülök neki, hogy ő lett a mindig áhított "báty" és boldoggá tesz, amiért a családom részévé vált.
Plusz Csani. Csani miatt is eléggé szeretem, Csani eléggé adja.